Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Mahmúd Abbász Al-Akkád
VERSEI

(1889- Egyiptomi)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Hazudj nekem...

Hazudj nekem egyszer,
hazudj ezeregyszer,
szóval, dalolással,
füllentve, csalással;
mindegy, köt a hűség
hozzád, gyönyörűség -
szavad sose kérdem,
hiába nem értem.
Hazudj nekem, édes!
Hazudj, sose kérdezz!
Mit érne az elmém,
ha nem követelném:
hogy marj bele bamba
szerelmes agyamba,
s ezerszínű kincsét
kacagva te hintsd szét!
Szórd egyre vadabban -
nem baj - marad abban!


Kétszeres csalódás

Ne sirassam, mondják, feledjem el,
hisz ő csak játszott érzéseivel.
Csalódnom benne így kétszerte kell:
én siratom - s könnyet sem érdemel.
- De jó annak, ki hű szerelmesét
siratja: annak vigaszt ád az ég.


A kairói munkásotthon felavatására

Szerencse óvjon, légy te magas, gyönyörű,
munkások háza, s boldog, erős egyaránt.
Kemény kezek rakták le alapjaidat,
s építenek fel nagyszerű példa gyanánt.
Új házak nőnek, tornyuk az ég fele tör,
csúcsuk talán már holnap a fellegig ér -
fáradhatatlan gárda fogadta meg ezt,
amely megtartja mindig, amit megígér.
Boldog vagyok, hogy itt lehetek veletek,
s szívem - tudom - holnapra megint idehoz:
ti vagytok itt a béke derék serege,
mikor rablásra gyűjti hadát a gonosz.
A legjobb fegyvert fogja nehéz kezetek,
mely nélkül harc nem hoz sohasem diadalt,
akár a vas, feszül dagadó karotok,
s gerincetek nem hajlik - akár a bazalt.
Egységetek jelenti a kincseteket
- a többi kincsekből soha nem jut elég -
s kiáltó hangotok dübögő robaját,
némán remegve félik a gyáva herék.
Hogy áll Alláh kegyében e mostoha föld,
ha nincs a munkásnak joga semmire sem?!
Kezén terem a hűs selyem és puha gyolcs -
mezítelen jár, s gyomra korog üresen;
kastélyokat emel - neki otthona sincs,
lakása bűzös ól, feneketlen odúk;
keze nyomán halmokba terül a vagyon -
övéinek szűkös betevőre se jut.
Kemény munkáján híznak a tétlen urak,
s a néma éj gyötrött panaszára borul.
Gyalázat! Alláh karja emelje fel őt,
elég volt hangtalan nyomorogni alul!
- Ti mentitek meg, hős proletárok, e hont
a tespedéstől, melynek a mákonya öl,
ti vagytok két karjában a harcos erő,
a bátorság, a vér, a kemény vasököl.
A sorsotok e földnek a sorsa, hiszen
minden örömbe, bajba követ titeket,
s ha osztályrésze boldog idők sora lesz,
e szebb jövendő érdeme is tietek.
- Miféle munkás az, kit a köznek ügye
e szókra indit: "Nincs vele semmi közöm!"
Feledjétek a bamba közöny szavait,
e föld tiétek, s rajta akár az özön,
tengersokan vagytok proletárok! E nép
mindeddig csak etette a tolvajokat,
s éhbért kapott cserébe, ígéreteket,
mely oly hiszékeny: jót, gonoszat befogad.
Alattomban üt rajta a gyarmati had:
a Nílus-parton az idegen hatalom
csak arra éhes, hogy kirabolja, amit
a szorgos kéz teremt a kemény ugaron.
Hiába munkál, fárad a földön a kéz,
másnak terem a sárga kalász, a bokor;
mindegy ki úr, kalmár, ki paraszt, proletár,
közös a béklyó és - valamennyi fogoly.
Legyen szegény, legyen tehetős, vagyonos,
végtére mind csak áldozat és kirabolt -
Egyiptom sorsa egy sok ezer proletár
nehéz sorával, erre tanít meg a múlt.
Egyiptomért fáradjon a két kezetek,
és tiszta szándék óvja nehéz utatok -
majd megkapjátok mind a jutalmatokat,
ha a szabadság napja szívünkbe ragyog.


Bordal

Kár a percet vesztegetni,
jőjj vigadni, jóbarát,
pengő húrok énekével
várnak rád a cimborák.

Nyisd a hordót, hagy csorogjon
vad sugárban most a bor,
s űzze ki a szomjúságot
szíveink kamráiból.

Rosszakaródnak bocsáss meg,
sírban nyugszik már szegény,
s tenger kincsét megtalálod
öblös kancsód fenekén.

Bor, csorogj! Madár a kedvünk,
hogyha köztünk vagy jelen:
óriásokká növünk, és
életünk is végtelen.

Bűvös ajkad sebeinkből
minden fájdalmat kiűz -
ó te boldog mámor anyja,
paradicsomkerti szűz!

Vidd a földet - egy csipetnyi
öröklétet adj nekünk;
ó miénk volt végtelenje,
és örökre messzetünt!

Mámorodban folyjon össze
földi gond és égi fény,
hagy vigadjon isten, ember
boldogan, egymás szívén!

Csak egy pillanatra halljuk
angyalajkak dalait,
aztán, bús föld, ledőlhetnek
mindörökre falaid.

Haszontalan harcainkban
te egyetlen értelem,
te tudod, hogy földi létünk
mennyire reménytelen.

Halhatatlanná halandó,
bor, csak általad lehet,
s dobja el pár pillanatra
a kemény bilincseket.

Bort ide! Igyunk, barátom!
Kínzott szolga-életünk
úgyse képes elviselni
ennyi rosszat, ennyi bűnt.

Mennyi kést ütött szívembe
ellenség és jóbarát!
Hordók lánya, öntsd sebemre
a vigasznak bíborát!

Mit nevettek?! - Tán e borban
rejlik az az élvezet,
mely a csábos nők ölében
mindörökre elveszett.

Ó ha náluk megtalálom,
mért nyakalnám most a bort,
s kancsó mélyén mért keresném,
mit a testük elrabolt?!

Azt hittem, hogy ifjúságom
boldogságát lelte meg
karjaikban - s most a szégyen
korbácsolja lelkemet.

És hiába, nincs menekvés:
házunk múló földi rög,
rövid láncon tart a végzet,
csak a szenvedés örök.

Igyál, cimborám, e nektár
rajtad még talán segít,
s mámorában elfelejted
lelked égő sebeit.

Lám, mi mindent összehordok!
Légy türelmes, meg ne vess -
részeg vagy, de az én lelkem
részegsége kétszeres.


Keverék

A szerelem nagyobb, mint a barátság
- tudod, fiam -, s több, mint a gyűlölet;
két egymással nem békülő sajátság
örökös harca, kettő s mégis: egy.
Igaz barátság s izzó gyűlölet
ölelkeznek, egymás húsába rágnak,
ragadva-adva játszanak veled,
s ha vége - akkor vége a világnak.