Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Rasíd Szálim Khúri As-Sácir Al-Karavi
VERSEI

(Élő, libanoni eredetű dél-amerikai)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Az anya ölelése

Emlékezel-é, milyen volt arca Mózes istenének?
Oly kegyetlen volt: kiontott annyi vért örömmel ő,
ám egyszerre csak megenyhült: irgalmas lett szíve, gyengéd,
s minden szenvedésben égő szívvel együtt szenvedő.

Azt mesélik a regősök, Jézus születése táján
meghala egy jó poéta keleten, váratlanul:
életét a lázadások útvesztőiben veszejté,
mert megengedé, mit annyi könyvében tiltott az Úr.
És már-már a rőt pokolnak lángjai közé vetették
büntetésül, hogy amíg élt, oly temérdek bűne volt,
ám szülőit úgy szerette, annyi hévvel, tisztelettel,
hogy bűnét is elfedezte, s elkerülte a pokolt.
Jó szolgák ajándokában részeltette őt az isten,
ahogy az szent, égi könyve lapjain megíratott.
Ábrahámnak kebelében lelt nyugosztó menhelyére,
ámde lázadó szívének nem talált nyugalmat ott.
Felkelvén az Úr elébe járult sírva panaszával,
zokogásától az Éden temető lett, holt vidék,
de az Úr lecsendesíté jóságával, bölcs szavával,
s odaadó szeretettel megcirógatá szívét.
Két kezét párnául adta, bíztatón ölébe vonta,
és nyugosztó öleléssel, csókjaival fedte be;
szolgáját, Dávid királyt is bíztatá, hogy énekeljen
e zokogó csalogánynak - s zengett Dávid éneke.
- Álom lepte meg az Isten hűs ölén, aludt sokáig,
ámde ismét felriadt, s bő könnyeit csak hullatá.
S vad haragra gerjedének az öröklétnek lakói,
még az Úr is indulattal telve el kiálta rá:
"Meddig tűrjem még e szolga gonoszságát, ki az Éden
patakjából hörpöl, ámde méregnek kiáltja azt?!
Földi elnyomása bántja, bár ott bántalom nem érte,
most meg itt az Édenkertben színem előtt tesz panaszt!
Azt hiszem, a sok poéta túlontúl sokat merészel,
szinte bánom, mért is kellett költőket teremtenem.
Ugyan mit jajongsz, te gyarló, semmirekellő poéta?
Mi bajod van, hogy szünetlen jajveszékelsz itt nekem?
Megbocsátottam neked - tán ez fakaszt sírásra téged,
vagy kegyelmem, mellyel olyan bőven elárasztalak?"
- És a költő felkiáltott: "Irgalom, hatalmas isten!
Hisz könyörület nem érhet, hogyha nem teáltalad!
A remény hozott elébed, a remény, hogy elvezettetsz
lágy ölébe, ki e földön legjobban szeret, segít,
kinek karja közt olyan sok hosszú éven át aludtam
zárt szemekkel, áhítozva csókját, öleléseit.
Te talán sosem omoltál lázas fejjel hű kebelre,
melyben az édesanyáknak igaz szeretete ég?
Mit nekem az Éden kertje! Űzz ki csak bátran belőle!
Nékem e kebel az Éden, nékem ez a csók elég.
Istápol, nevel szelíden, gyengéd hangon bíztat engem:
Aludj, kedveském, aludj el! - e szavakkal ringat el..."
- Erre a világok atyja ősz fejét lehajtva mélyen
hallgatott, s viaskodott a költő nézeteivel.
"Ó hiszen ez nem lehet, ez dőreség és képtelenség!
E szegény poéta tudná, ami nékem is titok?!
Lenn a bűnös föld ölében oly örömre lelt, amelyet
földöntúli Édenemben is hiába áhítok?!
Felderítem hát a titkát az anyai hű kebelnek,
érjen bármi szenvedés! Ha belepusztulok is én!
- S íme! Egy varázsos éjjel a világra jött titokban
egy parányi kis fiúcska, Máriának szűz ölén.


A tarlón

Őrzöd-e még szívedben a kerti szép találkát,
mikor a madár füttye szólította neved,
s árnyékodat a napfény rajzolta a mezőre,
hogy a rétek vigyázzák csodás szépségedet.
A méhek piros ajkad mézével megetettek,
az ágak ölelésre unszolták a kezem,
s míg bíztattalak egyre: szedj illatos virágot,
engem illatod árja töltött be teljesen.
Aztán leheveredtünk a lankás domb ölében,
harmattól részegülten, mely friss volt, mint te, lány;
olyan voltál, akár a nyaklánc, ha szétszakítják -
ki rímbe szedne, költő, ilyen nincs is talán.
Aztán dacos szemeddel nyilat lőttél szívembe
- ó hányszor áhítoztam ez édes seb után!
Te bíborajkú, hogyha ajkadról ömledeznek,
ugyan ki félne szidó szavadnak hallatán?
Ó méhecském, te édes, ki nem virágra szállasz,
ki mézed ízlelé már, fullánkodtól se fél;
ó te virág, ki nyíló kelyheddel elraboltad
a lelkemet, ki minden szépséget elszedél,
vajon bimbóból értél, vagy a paradicsomkert
bűbájos fája termett, vagy földi anya szült?
- Elszállt jó negyven évem, s szerinted mégis, eddig
akárhány délceg ifjún túltennem sikerült,
mert édes ifjúságom korát idézte vissza
hol jóságos szíved, hol korholó szavad -
sírúd érintésére a réti fű lehajlik...
ó érné bár sarúdnak a csókja ajkamat!


Himnusz

Varázsold édenkertté amelyen élsz: e földet,
ha már valódi kertjét el kellett hagyni régen.
Az aggodalmas lelkű elhull a talpalatnyi
rögön, amit hazának nevez önhitt hevében.
Szabad vagy: otthonodnak válaszd a szabadságot,
s nevezd testvéreidnek, kik tájain lakoznak,
de így tekintsd a tért és a végtelen időt is:
ne szidd a kort, s a helyet durván ne ostorozzad.
Emelkedj a szegénység panaszai fölébe,
habár testednek étke s ital vize se légyen.
Nem gyalázat, ha önnön bilincsed kell harapnod,
hanem ki kél panaszra, azt illeti a szégyen.
Egy mosoly a szegényből dúsgazdagot varázsol,
s egy könnycsepp a vitézt is nyúlszívűvé alázza;
fogadd el úgy a létet, ahogy van, víg kedéllyel,
szép az, ha nem zavarja az ördögnek varázsa.
Nem baj, ha azt kívánod tőle, amid hiányzik,
s méltatlankodsz miatta, a sorsot káromolva;
aki kenyérre éhes, s emberként fárad érte,
megkapja, bármi drága a búza és a polyva.
Szavad nekem öröklét, pedig te számtalanszor
csüggtél az elmúlandón emésztő szerelemmel;
s légy bár ura a pénznek, értéked nincs előttem,
ha nem vagy önmagadban is tisztalelkű ember.
Telítsd eszed tudással, okos tapasztalattal,
s szívedet italával a hitnek és a vágynak,
akkor tiéd az égbolt, akkor tiéd a föld is -
s lehet szegény, ki úrként parancsol a világnak?!