Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Haszan Abdulláh Al-Kurasi
VERSEI

(Élő hidzsázi)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Hová?

Hová? Elég a kóborlásból, az út
eltévelyített, tüskék tűhegye szúr,
és mindenütt csak sziklás kősivatag -
magam körül keringek céltalanul.

Hová? Előttem fürgén surran az út,
továbbsodorja gyötrött életemet,
a délibáb forrást varázsol elém,
de szomjas ajkam nem ízlelheti meg.

Hová? Miféle útra csalt a szívem?
Hát nem lelek már megpihenni helyet?
Nincs visszatérés? Nincs több nyugalom?
- Hiába minden jajszó, nincs felelet.

Hová? Hát meddig vánszorgok egyedül?
Nincs útitársam, meg nem osztja barát
magányomat, csak csillagfény szemereg.
s tűnő reménység hinti rám sugarát.

Hová? Hiszen már végigmértem az űrt,
s nem leltem mást, mint síróajkú nyomort;
reményeimre láncát verte a bú,
vágyam lehervadt, kedvem ködbe borult.

Hová? Emerre kígyót kerget az ősz,
amott ijesztő árnyak körmenete,
vijjogva törnek rám: megannyi halál -
nincs már öröm, jaj! Minden bús fekete.

Hová? Szívemben sírok csöndje zenél,
magától egyre messzebb kerget a lét,
nálam kivertebb nincs a föld kerekén -
jeges magányom fonja rám kötelét.

Hová? Tudom már, mit jelent: unalom,
már túl vagyok a kínon és közönyön,
jaj, én vagyok a fájdalom jegyese -
e földi létben nincsen már örömöm.

Hová? Elég a kóborlásból, az út
eltévelyített, tüskék tűhegye szúr,
és mindenütt csak sziklás kősivatag -
magam körül keringek céltalanul.


Várakozás

Üdvözlégy, Szamrá! Vajon lépteidnek
neszét hallom, ahogy ballagsz az úton,
mialatt én e zöld erkélyen itten
kezem dobogó szívemre szorítom?

Üdvözlégy! Vajon csábos illatodnak
varázsa, mely tüdőmet megrohanja,
s a lelkemet tüzes vággyal telíti,
ha bűvös permetét szívom magamba?

Vagy a te orcád fényes ragyogása
mosolyog rám, akár a teljes élet,
mely álmaimat fénnyel aranyozza,
s ragyog, hogy szívem új ihletre éled?

Már vár reád az eldugott szobácska,
redőnyein túl tobzódik az illat,
s költőd szelíd, alázatos szívében
a találkának tüze lángra gyullad.

Jőjj végre hát! Úgy vár e kicsi kamra
felékesítve illatos virággal;
már szinte táncol régvárt közelednek,
s minden zugát boldogság hatja által.

Üdvözlégy! Vajon lépteidet hallom?
Nem, csak egy árnyék surran át a csenden!
Ó jaj, azok a ringó kicsi léptek
gyötrő visszhangot vernek a szívemben!

Jaj elveszett az áhított találka,
ó irgalom neked, szegény találkám!
Minden irigyem sanda kárörömre
fakadt szívemnek vesztesége láttán.

Holnap talán majd eljössz és szabódol:
"Bocsáss meg, elfeledtem a találkát,
majd eljövök ma este, hisz a szívem
oly türelmetlenül dobogva vár rád!"

Nem látsz te többé engemet, leányka!
Torkig vagyok csalárd ígéreteddel!
Ó hagyd az estét - feltettem magamban,
hogy elvándorlok más vidékre reggel.

Meguntam a szerelmed esdekelni,
minden hiába, hasztalan könyörgök!
Közelgek, hogy szippantsak fényeidből,
s ajkam parázzsal égeti az ördög.

De nem! Hiszen ha meglátlak, a vérem
szívembe oltja újra a szerelmet,
állok bénán az ablakhoz tapadva,
s elöntenek a baljós hiedelmek.

S kiáltok: "Eljő! Mámoros találkánk
örömmel tölti el szívét, ha eljő!"
S már hívlak, józanságomat feledve,
míg rám palástot sző az esti szellő:

Üdvözlégy, Szamrá! Vajon lépteidnek
neszét hallom, ahogy ballagsz az úton,
mialatt én e zöld erkélyen itten
kezem dobogó szívemre szorítom?


Napszállatkor

"Mutasd meg az utolsó méz-sugarat,
amely az alkonyat ajkára cseppen,
melytől a nyúló árnyak oly vörösen
villannak, mint sötét düh a szemekben.
Most rajta! Itt az alkony-óra, gyerünk
ideje már a játszótérre menni!
Ó költőm, fáradt pillantásod alól
egy villanás rebbent felém, csak ennyi,
s úgy megfogott. Ne hagyj el most, amikor
még ifjúságom sűrű lombja lendül!
Elsiklottam előled, és a szívem
reszket a támadó, vad szerelemtől.
Félek a szenvedélytől, mely hevít,
s mely, mint a tűz, úgy űzi vágyait."

*
"Tőlem remegsz talán, vagy önmagadat
félted, remények rózsás pirkadása?
Bennem csupán a vágyak lángja lobog,
mardossa szívem, s elragad futása.
Vigyázz leány, érzésem el ne taszítsd:
lelkemben izzik hű szerelmem, és e
szerelem fényem, zengő víg tavaszom,
s benne a fénylő holnap ébredése.
Ó jaj, a szenvedély ne töltse szíved,
csak csillagként sugárzó tisztasággal
s jőjj, költőm, suttogj... lelkemre a tied
eszem, szívem... korholj, de néma szájjal;
én a szerelem lehelete lettem,
ó legtüzesebb vágyam, a szívedben!"


Idegenben

Egyedül tértem vissza, vulkánokon élek,
s mint a fogoly, úgy tengetem életemet.
Tovatűnt a színes lankák üdezöld ragyogása,
eléget a hév, s a homok betemet.
Egyedül tértem vissza, markában a Nincsnek,
ágán az ijesztő tompa sötétnek;
lemerülve a bú szomorú sivatagján,
tántorgok örök éjében a létnek.
A sors kegyetlen lángsugarába hanyatlott
szívemnek ezerszínű hajnala ím:
napjaim öntik a gyatra vetést: csupa jajszót
meg a titkot, a kínt, meg a sóhajaim.
S a múlt maradéka topog tehetetlen,
mint agg, aki mászna a sziklafokon -
ó múlt, amiből a remény kicsirázott,
emlékeimet vele átitatom.

*
Egyedül tértem vissza, de nem, hisz a balsors
velem jött: társa a számkivetettnek.
Ó látod-e, útján a hiánynak, a vágynak,
megfáradt lépteim merre vezetnek?
Nem szán meg a csüggedés kábult zavarában,
nem vigasztal, ha gyötör a betegség!
Ó látod-é vajon, ha pirkad a hajnal,
vagy reggel kél, vagy bús, ködös esték,
ó látod-e, az éjben iromba lidércként
idegembe hatol, s mint ellenség belekerget
a kínba, mely érzésem teletölti,
mint éhes oroszlán hangja a berket.
Valahányszor üdén csobogó forrást szimatoltam,
eltűnt a forrás - délibábbá lett csobogása;
s ha az út kiviláglott néha előttem,
lehanyatlott küszöbömön ragyogása.

*
Egyedül tértem vissza, de nem, hisz a lelkem
rám tört s el akar pusztítani engem;
örök bilincsem ő, ki a vágyaimat leigázza,
s hogy futhatok el, megaláz e hitemben.
E bilincs köti gúzsba siralmaim ócska világát,
ettől kap erőre megint szívemben a bánat.
Miért ez az őr, mely szüntelen itt forr és megutálva
a színlelést, megtér őszinte barátnak?
Visszajön és neki újra csak édes az élet,
ha az erkölcs markaiból kijutott.
Csak a züllést látja, magát ha messze ragadja,
hogy rabbá ne tegyék a makacs vagyonok,
s előre halad, hogy elérje a jólét
útját, keresztül ezer kötelékén;
nem érdekel a lelkiismeret engem,
miért követelné el örömöm meg a békém?