Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Buhturi
VERSEI

(821-897)
Jékely Zoltán fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


A nevető tavasz

A tavasz eljött hozzád szépségével
s most szinte hallhatón, nevetve henceg:
hogy alkonyórán felkelté a rózsa
rügyeit, mik minap még szenderegtek,
biz felhasítá a hajnal hűvöse,
mutatván eddig eltitkolt csodákat,
s ruháját ráteríti a bokorra,
ahogy te színes és sávos ruhádat.
Díszköntöse örömmel tölti lelked,
hisz szürke leple eddig oly sivár volt!
Szellője langyos, szinte azt hiszed már:
barátaidnak lehelete szállong...


A felhő

Remegés ura a mennydörgés sóhajával
uszályát vonszoló, ígéretét beváltó,
könnyek ontója, bár szerelmi búja nincsen.
Nem válik el szaga a rózsák illatától,
harsogó hangja, mint az oroszlánüvöltés,
villáma fénye, mint a kardok villanása.
Nadzsd felől közeleg keleti fuvalommal
s széthull, mint elszakadt gyöngysor szétgurulása.
Bőséges életét ő hozza el a földnek,
dombokkal sokszínű virágpalástot öltet
s úgy játszanak a völgy áradt patakjai
mint a malomjáték fénylő korongjai.


A kert

Ím, itt a kert! Mi sok bimbós virágszál!
Szebb ez bizony minden hímes brokátnál.
Aranypalástot látsz, brokátból szőttet,
nem öltözetnek készült átvetőket,
s kámfort mutatnak, arany ragyogást,
s mint a sima smaragdok foglalatban,
ringatják a nyakuk szemlátomást,
lomha jólétben, árnyadt bódulatban.
S ha tudsz örülni sok pajzán sziromnak,
tekinteted a nárciszokra fordítsd!...
Villám hasít, esőfelhő cikázik
sodrása végigsepri most a földet.
A szigeten száz kert viránya örvend,
s nevet a Tigris árnyékos vizére!
Eléd szétszórt zafírokat ragyogtat,
míg fény foná körül a tó szegélyét.
S a szem tanúja szép káprázatoknak,
ha színét megtöri a nap sugára.
Hát a madárnép csattogása benne,
ha harsogó daluk feléd sugárzik!
S mintha szüzek lépkednének felette,
a szél oly bájjal hajlít lombos ágat.
Ölelkezése olyan itt a fáknak,
mintha ölelkeznének jó barátok,
a szél megtorpan itt, ha néha támad,
karjaikat megtáncoltatja olykor,
s árnyékait úgy vonszolja a nap,
mint a gyeplő húzza a lovakat.


Dicsőítő ének Dzsacfar Mutavakkil kalifának

Állítsd meg rőt tevéid, fáradtan botladoznak,
s keressd meg Száda házát, ha téged ez megenyhít.
Nem ismerem a hajdan nagy tornyokat a völgyben,
hisz rég elporladoztak, csak emlékük dereng itt.
Ha mondom, Lejla lakját régóta elfeledtem,
felvillan lelkem mélyén egész alakja, képe;
miután lehagyott volt, még vágytam rá sokáig,
míg tőlem messze nem múlt menése és jövése.
Maradt a fájdalom csak, mely égeti a bensőm,
s hazug vágyakozások csapongása, szeszélye.
Nincs nap, hogy ez az emlék ne látogatna itt meg,
bár nincs találkozás, csak a képzelet lidérce.
Jaj, elment Lejla, én már hiába is kerestem,
egyetlen lábnyomát bár, de már azt is hiába...

*
Dzsacfar kalifa láttán örült Szamarra város
és visszatért beléje minden szépsége, bája.
És tündökölt az ég is, északi szél seperte
szét a ködöt felőle, midőn oda belépett.
Dombja addig poros volt, romossága kitetszett,
s minden zege-zugával komorlott és sötétlett...
Ha elmész valahonnan, és másfelé igyekszel,
a napja és a holdja távolodik felőle.
De felderül az ország látóhatára hol jársz:
lehet meddő a föld, ha te vagy az éltetője?

*
Ó te, a bőkezűség sóvár óhajtozója,
te, ki a tevecsordát hajszolta, elcsigázta:
a főnök kútjához menj, ajándékot találsz ott:
a kérőt ő széltében és hosszában megáldja.
Bőven jut ott ajándék s jutalomféle annak,
ki gazdag adományát, sok jótettét kívánja:
felhőnél gazdagabb ő, és mélyebbre ható, mint
az éles és hegyes kard döfése és csapása.
Igazsággal intézi a birodalma dolgát,
engedve-tiltva mindig az iszlámnak javára.
Szavát, cselekedetjét a jószándék vezérli
s ha ád, ha megtagad tán, csak Alláhot szolgálja.
Ha a háború lángja lobban fel körülötte,
s bizonytalanra fordul népének állapotja,
a lovakat döfölve nógatja, sarkantyúzza,
s páncélos támadóit csapásokkal borítja.
Valóban a próféta unokaöccse, s hitre-
lélekre a koreisi törzsnek legjelesebbje.
Nagy tettekre születtél, sok virtussal megáldva,
te vagy maga az égbolt népünk, földünk felette,
tőled való ajándék a legnagyobb dicsőség
s a jószándék, amelyet, hiszem, véghezviszel te.


Khoszroesz király íve

Megóvtam magam attól, mi mocskolná a lelket
s kitértem oly ajándék elől, mit gyáva adhat.
S midőn rám tört a végzet, belékapaszkodám, hogy
elbírjak véle, ámde alul csak én maradtam,
és képességeimből vajmi kevés maradt meg:
a napok elemészték kapzsi fukarkodással.
A fogyhatatlan bőség kútjától távol esvén,
lőn, hogy italom is csak ötödnaponta lássam,
mintha szeretetét az Idő kereke nékem
a legsilányabb koldus kezéből osztogatná:
vásárlásom Irákban merő bolondjárás volt,
erszényem Szíriában becsapatás kifosztá -
ne mérlegeld óhajtva lelkem vizsgálatát most,
ebben a sorscsapásban, s érintésem ne átalld:
régen zord hányt-vetettség hősét láttad te bennem,
s kiben alantas dolgok ellen nagy az utálat.
De most unokaöccsöm dölyfe miatt, ki egykor
lágy s kedves vala hozzám, íme, kétségbe estem.
S ha már így megcsúfoltak, méltó is lettem arra,
hogy ne ott reggeledjem, ahol beesteledtem.
Gondok lepték el utam, ezért irányítottam
a hírneves Medáin felé erős tevémet,
hogy megvigasztalódjam bajomban s elbúsongjak
ama helyen, hol Szasszán családja sírba lépett;
forgandó események hozák emlékezetembe,
hiszen vagy emlékeztet forgásuk, vagy felejtet.
Boldogan élte napját magas fák árnya alján,
s oly tisztelet övezte, hogy szinte fájt a szemnek.
Kaukáz hegyén kapuja elzárva mindenektől,
hatalma el-kiterjedt Khalat s Mukz országáig;
telepjei mi mások, mint Szuda romvidéke!
A pusztákon, melyeknek zord némasága ásít,
oly pompás alkotás, hogy - csak elfogult ne volnék -
mondhatnám: Erre nem volt jó Ausz s Absz arabja.
De a sors elsodorta korukat új koruktól
és váltak így idővel kopott s időharapta
rommá, akárha Dzsirmáz lakatlan vára volna,
mely az enyészeté már, mint holmi régi sírbolt.
Ha látod, arra gondolsz, hogy mennyegző után csak
az éjek ülnek abban egyvégtiben haláltort.
Ottjártodban olyan nép csodáiról közöl hírt,
akik a józan észt és hóbortot nem keverték.
Ha Antiochiának képét veszed szemügyre,
elborzadsz, hogy a perzsa s görög nép közt mi történt.
A halál gépe ott áll s a király, Anusírván,
zászló alatt buzdítja csatára katonáit,
zöld színű öltözetben, vállán sárgáll palástja,
mely a sáfrány színével hivalkodón világít.
A férfiak tusája keze intésitől függ:
hallótávolba' tőle kiáltozván rekedten
védik maguk, s rohannak a hosszú kelevézzel,
pajzsuk előretartván nyilak esője ellen.
Azt képzeli a szem már, hogy ők valóban élők,
s a némák jelbeszéde járja emitt közöttük;
ám kétségem irántuk feltámadt nemsokára
s szeretném, ha kezemmel érinthetném a testük.
Fiam, Abu'l-Gausz, mintha bőven itatta volna
mindkét hadakozó félt varázslatos itallal,
olyan borral, hogy csillag ragyogására vélnéd,
mely megvilágítá az éjt, s lőn általa nappal.
S lélekben szinte látod, minő örvendezést kelt,
okozván nyugovást a hörpintgető ivóknak,
kiüríttetett a pohár mindenki által,
hisz jó bornál a lélek nem ismer semmi jobbat.
Álomlátás, csalókás, csalóka képzelődés,
vágyak csupán, amelyek játsznak velem csapongvást?
És mintha ez a boltív, a mesterség csodája,
magas bérc oldalában kivájt ív volna, nem más.
Vélnéd, szomorú emlék, akármikor tekintsz rá,
szemed elé ha reggel, ha késő este tárul.
Mint búcsúzás keserve élettárstól sajoghat,
vagy az, midőn az ember válik menyasszonyátul,
kinek szerencséjét az éjek összekuszálták,
s tették a Jupitert a baljóslat csillagává,
de állhatatosságot színlel, hagyván, hogy a sorsa
tovább is egy-kebelhez húzza, kötözze kábán.
Nem rontja a hatást, hogy szőnyegeit kilopták,
s damaszt függönyeit mind kitépték, elrabolták.
Mellvédjei tovább is fennhéjázón merednek,
s túlszárnyalják Radhíva és Kudsz sok cifra ormát,
világlanak fehéren, és rajtuk most se láthatsz,
mint gyolcsból szőtt gúnyákat a napra kiterítve
nem tudja senki, ember vagy démon műve volt-e,
embernek szülte démon, vagy kik lakoztak itten?
Akárhogy vala, nékem ezt hirdeti e várrom:
felépítője nem volt királyoknak szemében
alantas. S mintha látnám díszmenetben a népet,
most hogy érzékeimnek immár végére értem.
S mintha a rableányok nagyszemű, pirosajkú
leánykák dala zengne a csarnokok körében
s mintha e víg sereglés tegnap lett volna tán itt,
és a búcsúzkodás is csak tegnap, tegnap éppen!
Mint mikor azt, ki forró találkozást ígért volt,
ötödnap reggeléig is szívszorongva várom...
Hajdan örömnek épült, s merengésnek, vigasznak
vált íme, oszlopává idővel e csodás rom.
És nékem az a dolgom, hogy könnyekkel segítsem,
akik csak szenvedélyre levének elhivatva;
érzésem ez, azonban e ház nem az enyém itt,
bármint is közelítsem, nem fajtám, aki lakja,
s csak annyi, hogy az áldás népemből származik rá
s hogy a legjobb magokból támadt gyümölcse itten;
birodalmunk segíték és erejét növelték,
lelkes vitézeikkel páncélba öltözötten,
segíték Áriátnak hadai ellenében,
döfésével nyakaknak, vágásával kezeknek...
Magam úgy látom, mint, ki mindég tisztelni fogja
a nemeseket, bármily fajból valók lehetnek.


Farkaskaland

Egy éjszakán, midőn a hajnalnak pirkadása
mint szablya vége, melynek pengéje tokba még,
beburkolózva ültem, de ébredt már a farkas
és éj-ittas szemével pislogva néze szét.
Vackán homoki fajdot riasztottam fel, aztán
a róka meg oroszlán szegődött társamul.
Fejét most felütötte, bámult a hamuszínű,
két oldalán a borda kiáll, hogy szinte szúr:
mint a kötél, a farka olyan, és csüngve húzza,
a háta tán az íjnál görbébb s hajlékonyabb;
meggörnyeszté az éhség, egyenes már sosem lesz
és benne már csak csont, bőr és lehelet maradt.
Szörnyű agyara csattog, nyomában a halál jár,
csattog, mint vacogóé, ki már-már megfagyott.
Rám csörtetett, és engem, mint őt, úgy mart az éhség.
a pusztán, hol a bőség nem ismerős dolog.
Mindketten farkasok, mi, kik szólunk itt magunkról
egymásnak, s életünket tönkretevé a sors.
Üvöltött, majd leült; én kiáltva felzavartam,
ő erre, mint a villám, pattant, felém loholt.
Beléütém a lándzsám - tollát, amint süvöltött,
csillagnak vélnéd; újra sötétedett az éj,
de bátorsága megnőtt s gyorsabbodott rohanta;
s bizonyos voltam immár, hogy szörnyű a veszély.
És döftem egyet újra, odairányítottam
dárdám, hol szíve lüktet: a félsz s a gyűlölet.
Forró volt, s én a szomját halál kútjából oltám:
bár volna csak italban ez a legédesebb!
Köveket szedtem aztán, s a farkast megsütöttem
rajtuk, mert forró lapjuk alatt tűz lobogott.
Hasznom vajmi kevés volt belőle; felkerekedtem,
és tetemét a porban magára hagytam ott.