Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ibn Rúmi
VERSEI

(megh. 896)
Jékely Zoltán fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Kopasz, csúf emberek

Vajon a vaskosság, kopaszság
meg félszeműség egy személyben
perdöntő erejű bizonyság?
Óvjon az Isten tőle, s védjen!
Mintha nem használnák egyébre,
csak arra, hogy folyton pofozzák:
ha áll is, olyan, mintha ülne,
a csapások úgy összenyomták.
Szeme elől a busa homlok
eltakarja a horizontot.

*
Kurta ember, csak a fejebúbját
látod, s vélnéd, ennyi az egész.
Sors pofozta-lapította össze,
attól lett ily kurta, csenevész.
Nagy kobakját joggal retteged:
bolygó tetvek fénylő tornya lett.


A halálról

Halál elől senki fia nem menekül,
hatalmastól sem fél, kit sereg vesz körül,
legyen bár király, kit testőrsége védne,
mely oly sűrű, mint az éjnek sűrűsége...
Magad vagy a földön hogyha búba merülsz,
s akkor is magad, ha jólét ölében ülsz.
Ha majd eltűnsz innen, bánatod elhányod,
ahogy életedben szórtad adományod.
Az élet s a halál, hogyha összeméred,
nem több s nem kevesebb: egyforma tenéked.


A vak teherhordó

Láttam a teherhordót, a vakot,
hegyen át és völgyön át baktatott.
A fejére nagy teher nehezül,
de cipeli ő erején is felül.
Körül tevék, s hasonló emberek,
közömbösek és érzéketlenek.
Mindegyikük meglöki cudarul
vagy szórakozott-akaratlanul.
Szegény pára, rég megadta magát
a sorsnak, mely rabsorsnál mostohább.
Nem is kívánt éltében semmi mást:
szégyen elől robotba rohanást,
teher alá, amely alatt kidől -
az aljas gazdag szemei elől.


Szerelmesek mentségére

Ne szidd nagyon a szerelmeseket,
a szenvedély s vágy bajnak épp elég.
Csak egyedül viselhető e baj,
s ha megkettőzöd, tűrhetetlen ég.
Szidalommal ne próbáld oltani,
szél ez, mitől a láng magasra csap;
ha-kin e kórság eluralkodott,
azt összebúvás gyógyíthatja csak!


A szerelem

Kórság a szerelem, gyógyíthatatlan;
gyógyírt reá bölcs orvosok se tudnak...
Véltem, a szeretők túlságba esnek,
ha leírják, de lám alul maradnak.
Áldott a nap, melyen nem ért kisértés!
Most már tudom: leírhatatlan érzés!


A bor

Megsárgult a pohár, mert tőle lopta színét,
gondolhatnád, arany olvadt fel üvegében.
Oly kellemes és úgy száll szaga szerte, mintha
napsugár meg zefír áradna szét a légben.


Szeptemberi éj

Üdv, szeptemberi éj! A fekhelyünk már
hűvöslő, mint magad. A nyugalom
a bőrt lágy fuvalomként simogatja.
Összebúvunk a hűvös pamlagon,
s ez rózsaillatú bornál gyönyörűségesb,
jobb, mint Karkin s Kutrubal karcosa,
mely úgy pezseg, mint forrásvíz az éjben,
s villan, mint jémeni jó kard vasa.
Szélfútt, magas hegyormon éjszakázott,
majd szépmívű kancsó mélyére szállott,
s mint zsenge töklevél, oly illatos!


A nárcisz dicsérete

Kitünteték, s belepirult a rózsa,
nem is palástolhatja szégyenét;
azért restelkedik most elpirulva,
mert elsőbbségét annyit hirdeték.
Pedig bizony a nárciszé ez érdem,
s tiltakozik bár, de való igaz:
ő a virágok tavaszi vezére,
és éppen sereghajtójuk amaz!
Minő különbség: egyik elmúlással
fenyegetőzik, míg ígér a más.
Ha ápolod, élvezheted sokáig,
mintha nem is érhetné pusztulás.
Hasonlatos az égbolt mécseséhez,
s orcák mécséhez, melyek tisztelik.
A csúfságtól megóvja az ivókat
nézése: borhoz meg dalhoz segít.


Egy rableányhoz

Orcáiban az érett alma hamva
s a zsuzsube piroslik ujjbegyébe';
gyöngye hullása orrodnak s fülednek,
mint sziklaforrás friss csörgedezése.
Rablány: boldoggá tett látása is már,
dala hallása végképp megbolondít!
A sárgás fényességben lebukó nap
sáfrányos tündökléséhez hasonlít.
Orcáin a szemérmesség pirosa
úgy ég, mint a tavaszi zsenge rózsa!


Ramadáni böjt

Ha szerencsét kívánsz a böjthöz,
az embereknek hosszú kínt kívánsz:
hiszen minden napot e hóban
ítéletnapnál hosszabbnak találsz!
De bár egy hónap volna minden éje!
S napja suhanna, mint a gondolat!
Ne üdvözöld hát minden jó tilalmát,
csak a jó bort s a jó falatokat!

*
Az én tüzem nem lankad, ámde
lépten-nyomon csak elhamvadt szívek:
vannak ma emberek, akik a forrót
tartják hidegnek, nem a jegeset.
Amint utálkozik a jó falattól
a gyomor is, ha megterheltetett.

*
Hadd szálljon és lebegjen a tömeg!
de látom én, miben fetrengenek,
bűzlő hullák hánytorgó tengeren.
A gyöngy alattuk rejlik, odalenn.
A szenny tengertajtékon úszva száll,
de lemerül a mélybe a korál!


Az est

Midőn az elnyugovó nap a szemhatárra érve
remegő sáfrányt hint le nyugaton még az égre,
s búcsúzik a világtól, mielőtt mélybe szállna,
új létét biztosító, további ragyogásba,
megpillantá a bimbót, mely szárán félredőlve,
arcát alázatosan lefekteté a földre,
s néz, mint látogatóra tekint a nagybeteg,
kinek minden testrészét a kín gyötörte meg.
És a bimbó szemében kis harmatcsepp remeg,
amint szomorú ember szeméből könny pereg:
azt véli: valakik tán nézik kíváncsian,
s azért tekinget olyan félőn-szomorúan,
és integet: a válást felejtsük el, akárha
két jó barát egymástól most s mindörökre válna...
A kerti zöldellésbe most sárga fény oson,
s zöld ragyogás verődik vissza a lombokon.
A kert fuvalma hozza az árnyak délibábját,
s csattogva énekelnek a búcsúzó madárkák,
s úgy zümmög a bogárnép, a hangos esti had,
mint mikor ittas ember a hárfahúrba csap.


Szép Adzsáib

Ha a bőség napjaiban látom, úgy éreztem
volna, hogy az Édenkertnek ülök már a trónján,
a szép látni- és hallanivalók világában.
Királyasszony ő bizony, nem csak hivalkodó lány!
Szép társnői jártatják a kelyhet körbe-körbe
dicséretre, köszöntésre, s vígan forgolódnak,
fényességes homlokúak, ajkaik piroslók,
mint a karcsúcombú őzek ajka, hogyha szólnak.
Lágy hangjukat néha-néha fel-felkapva, színes
dalt dúdolnak, színesebb az, mint valami kendő;
felsorakozván előttünk szórakozni ösztökélnek,
gúzsbakötő gond-vendégink messze elűzendő.
Adzsáib elénk csodákat vetít, s nem szűnik meg
kápráztatni minden jámbort, ki őt itt csodálja;
török lány ő, nyilakat lő, s béke idején is,
nem pediglen harc mezőjén, szívedet találja.
Mintha fuvolások sípja adta volna hangja
búgását, nevetve síró szép turbékolását!
Mi valánk a céltáblája, s bűvölő danája,
nem pediglen hulló dárdák sokasága járt át.
Jullunár a "gránátalma virága" se volt rest,
ámde az se múlta felül célzó tudományban;
keble formája mily édes, ha lantját ölébe
támasztja, a duzzadt halmok árnyas udvarában!
Lassabban jár általán a hosszúlábúaknál,
ám aprózva utolér ő fürge szaladókat.
Ó a szépkebelű, hárfás, dobbal táncoló lány!
Aki áldott bájaival a cicáskodóknak,
s magát ridegektől való megtartóztatással!
Testét az Úristen dúsan ajándékozá meg,
átölelvén derekát a karcsúság övével.
Ha áttetsző fátyolában járni kezd közöttünk,
fénylik, mintha olvadt arany folydogálna széjjel.


Sádzsi

Szívemnek egy, csak egy a vágya: Sádzsi.
Rá vágyom én mindenki más helyett;
kívüle nyugvóhelye nincs szívemnek,
mert páratlan szépnek teremtetett.
A szendeség medrében folyt szerelme,
szívéből, kebléből soká felém,
míg élt, csodás egységbe fogva benne
az értelem, szerelem, szenvedély.
Nyaka minden gyöngysornak büszkesége,
s minden koronák dísze homloka;
ha vár reád s fogad szép köntösében:
teste elefántcsont, nap mosolya.
Ha dús haja leomlik a fejéről,
remegő hátán is alább zuhan;
s a derekán, akár a víz folyik le,
habár ébenfekete ez a haj.
Vajon őtőle lángol-é a mécses,
vagy tán az éj is tőle oly setét?...
Homoktengerben bimbózó virág ő,
kecsesen hajló, ringó zsengeség.
A vállai sokféleképp remegnek,
csípői annyiképpen ringanak.
Pompás ruhában úgy emelkedik fel,
akár boldog kertek felett a nap.
Való lehet, hogy tőlem válni készül?
Holott szerelmem tiszta és igaz,
mohó s kíváncsi volnék e talányra,
mint üterem vérére vagyok az.
Ki viszonzatlanul szeret, jaj annak,
őszintén szenved s részvétlenül ég;
kérdezd meg azt, ki megfosztott kegyétől:
jóságából koldusnak jut-e még?
Rajongó lelkemnek van-é reménye?
Tán a szerencse mégiscsak megáld...
S szívem benned lel újra menedékre.
Csak azt tudnám, szemed varázsa árt
szívemnek, vagy orcáid láng-pirosa?
Ó emberek, van-é segedelem
annak, ki zsarnoktól kér menedéket?
Szeme varázsát hagyta csak nekem
örökségül-bajul; nyálam szivárog,
ez minden írom; s az, hogy mondhatom:
"Ó őzikém, kacér lány rabja szívem!
De csakazértis boldog a napom,
ha társaimmal töltöm iddogálva.
Mert már a bor egyetlen vigaszom!"


Egy fekete rableányhoz

Szénfekete, nem albínók szülötte,
nem fehérvérű szeplős szőkeség,
nem is magányos társtalan mogorva,
cserepesajkú, rossz-szagú cseléd,
ámde királyok lágykarú leánya,
ki holtak vágyát felserkentheti;
rajta értő szem-választotta nyestprém,
máskor simuló, finom hermelin.
Illatja, mint a pézsma vagy az ámbra,
ha frissítő szél tovalengeti;
ölelni való testét ékesítik
átkarolásra termett keblei.
Ébenfaág, mit köntös, ruha bujtat,
s a keblein szamócák ringanak,
s rá ruhalombok éjszakát borítnak;
szerelem-ruha ez, amely alatt
a szem s a szív versengve képzelődik,
a lélek rátapad vágyakozón;
s ha feketeség csillan ki a gyolcsból,
átöleli eszeveszett mohón.
Foga akár tündöklő drágagyöngysor.
S ha megnevetteti a tréfaszó:
mint sűrű éjből hajnal buggyanása...
Előkelő, mint fekete csikó,
s futásban a mezőn nincs néki mása.


Elégia fia halálára

Szemeim, csak sírásotok enyhít, bár sok haszna nincsen;
bőven ontsátok a könnyet, elpusztult világotok!
Isten verje meg a Sorsot, mely szándékkal lövi nyilát
emberszívnek közepébe, ütvén szörnyű sebet ott!
Gyermekeim középsőjét a halál, lám, célba vette,
Úristen, hogy eltalálta gyöngysorom legszebb kövét!
Mikor szempillantásának éppen legjavára vártam!
S tetteiből férfiasság ébredtét figyeltem épp.
Sírba göngyölé a halál, messze vitte, bár közel van
nyugvóhelye; még velem van, bár nagy messze költözék.
Véle váltá be a végzet rettentő fenyegetését,
úgyszintén vele szegé meg a remény ígéretét.
Múlatása itt a bölcső és a sír közt mily rövid volt!
Bölcsejét alig feledte, máris sírgödréhez ért.
Ráfeküdt a halál s rózsa pirosából lám a sáfrány
sárgájává változtatta egy csapásra arcszínét.
Lelke hirtelen, akár a virág szirma, úgy lehullott,
mint az áloénak ága, úgy hervadt el hirtelen.
Ó te lélek, ki pihegve hullsz alá a végtelenbe,
mint a gyöngy, ki lepereg a húrról, s többé nem lelem...
Csak csodáltam a szívem, hogy is nem hasad meg a gyásztól,
bár lehetne keményebb és durvább, mint a sziklakő.
Nem kárpótol válásunkért az sem, hogy a másvilágon
szállást a Paradicsomban nyert jutalomképpen ő.
Jaj, nem önként adtam én őt! Elragadták, elrabolták!
Szövetséges az erőszak ellenében lehet-e?
Ó ha meg is áldatnék még fiúgyermekkel utána,
rá gondolnék, mint a pusztán vízre áhító teve.
Gyermekeink: mint a testünk tagjai, kezünk s a lábunk;
bármelyiket elveszítjük, egész testünké a seb.
Nem pótolja fia vesztét új fiúcska születése,
sem az összetört szívűnek, sem a keményszívűnek.
Mert a szem a fülnek helyét elfoglalhatja-e vajon,
avagy láthat-é a fül a megvakított szem helyett?
Hogy megváltozék, Úristen, állapotom őutána!
Bár csak tudnám, hogyan is lesz, majd ha én is elmegyek.
Elvesztettem az örömet azzal, hogy őt elveszítém,
s életemnek élveztében szerzetessé változám.
Ó szememnek fénye! Orrom s lelkem illata, fiacskám!
Bárcsak tudnám, vajon hűtlen lettél-é te énhozzám?
Öntözlek szemem vizével, könnyezem, hogy kínom oltsam,
ámbár könnyeim ontása mit se használ. Ó szemek,
legyetek csak bőkezűek, milyen én valék a földhöz:
drágább volt, mit néki adtam, mint mit kérek tőletek!
Mintha nem élveztem volna sohasem az ölelésed,
s bölcsőben vagy játszótéren soha-soha csókodat!
Pirongatnak, mért mutatok ennyi bánatot teérted,
holott gyászom kétszerese annak, mit szemem mutat.
Ó fiam, kedves halottam! Lehet más vigasztalása
szívemnek, kivéve azt, hogy szenvedésem egyre nő.
Látom két fivéred, akik megmaradtak: csak a bánat
tanúi ők s égetőbbek, mint szikrázó kovakő.
Hogyha játszanak a téren, csak a szívemet emésztik,
anélkül, hogy sejtenék tán, vagy akarnák, láng gyanánt.
Nincs bennük vigasztalásom, sőt csak gyászom bokrosítják.
Messze tőlem élesztgetik, mégis elemészt a láng.
És te, ott a magányosság hajlokában elvonulva,
látod-é, hogy társaim közt is mily egyedül vagyok?
Isten véled! Íme, búcsúüdvözlésem, holt fiacskám,
s minden csapdosó esőből s mennydörgésből hallhatod.


Emlékeztet az ifjúságra

Az ifjúságra hosszú sóhaj, első csók íze
emlékeztet - fogaknak zománca, mosusz-illat,
s a szép leányok vágya mind e csodák utána...
De a fekete holló rád száll, ha tovaillant...
Emlékeztet reá a Paradicsom csodája:
csobognak gyepűjében frissvizű patakocskák,
árnyékaik fuvalmak változtatják forogva,
zsenge lombok fonákját rezgetve-rázogatják;
s ha lombok bólogatnak, madárkák csevetelnek,
turbékolnak az ágon, vagy búgva sírdogálnak...
Emlékeztet reá a sziklakertek varázsa:
benne zümmögve repdes a kékszínű bogárhad,
ha a lenyugovó Nap egyszerre szembe fordul,
s készülvén pihenőre, függönyt bocsát magára,
utolszor még a szárnyát sugarasan kitárván,
bágyadtan, mint a kebles rablány szeme sugára...
Emlékeztet reá a kristályosvizű tónak
tükre, ha rajta szellő fodrotvetőn cicázik,
ha hűsíti vizét a szűzies lenge felhő,
s játszik vele a szellő, tükrözve délibábként.
A tevék legelőjén kavicsok tündökölnek,
s mintha homokja sáfrány mézitől illatoznék;
s torlott rétegjeit ha szorgalmasan figyelnéd,
nem egy könyvbéli verset olvashatnál ki onnét...
Emlékeztet az ifjúságra a lanyha szellő,
mely gyengéden cirógat, és elpilledten ébred;
ideért, miután egy ideig túl a dombok
virágival cicázott és szirmokat becézett,
s illatot szítt a jácint kelyhéből, mely olyan, mint
a pézsma, s tán titokban cseppentették beléje...
Emlékeztet reá a villámnak villanása,
galamb turbékolása, tevék vágyó nyögése...
Ó, jaj, mily fájdalom, mily bánat ez, az Ítélet
Napjáig! Vaj' miért is e kínlódás s vesződség
folyvást az ifjúsággal, s mért nem vigasztalódom?
Jaj, nincs vigasztalóm, ki zord sorsommal törődnék.
Egymástól szomorúan elváltunk, elszakadtunk,
pedig köztünk sokáig semmi harag se támadt;
szép ligetem a gyűjtés tanyája volt, de most, lám,
mást sem találni benne, mint hullott szárazágat.
Ó, ifjúság palástja, kit délcegen viseltem!
Olyan gyönyörű voltál, és ó, mi drágalátos!
Megkínozott a sors sok más átkozott ruhával,
s kínban, koldussoron lőn neked is pusztulásod.
Nem bírom elviselni, hogy elmúlj, s én maradjak!
De bírái a sorsnak pártatlanul ítélnek;
és íme, vállaidra elnyűtt gúnyát vetettek,
ámbár tudom, a rangod más köntös illetné meg.
S ha meg tudnálak óvni, esküszöm Istenemre,
drága selyem köpenybe burkolnálak be téged!


A hosszú szakáll

Ha megnő álladon, s hasadra csüng le,
akár szamár nyakában az iszák;
orcádra Isten tarisznyát akasztott,
de sajna, semmi abrak benne, ládd!
Ha ott megunná, és felém repülne,
a szél szálanként szerte seprené;
ha gyérszakállú látná ezt, utána
nyugodtan állna már az Úr elé.


A nagy-szakállú

Ha mélyen belemártaná a habba,
kifoghatná a víz minden halát.
De ha az ellenszél beléakadna,
egy tapodtat se juthatna tovább.


A kapzsi ember

Saját magához is zsugori Isa,
pedig ő sem él örökké, nem biza!
Mégis, hogyha győzné takarékossággal,
nem is szuszogna, csak egyik orrlikával.