Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ahmed Ibn Abdulláh Ibn Zajdún
VERSE

(1003-1070) Kordovai)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Vágyakozás

Az egyedüllét lépett az együttlét helyébe,
és elhidegülés jött találkánk után.
Mintha halállal ébredt volna a válás napja,
amit a sors gonosz kézzel szabott ki rám.
Ki öntött távozása kínjával bút szívembe?
A sors nem tágít, és folyton próbára tesz.
Hol van, ó hol az óra, mikor vígan nevettünk?
Most sírásra fakaszt - olyan félelmetes.
Míg szürcsöltük a mámort, az irigyek dühöngtek,
s kívánták: forrna bár torkunkra az ital;
jaj, szétbomolt lelkünk szerelmes köteléke:
kezünk sem fonja át tüzes szálaival.
Azt hittük, nincs erő, mely egymástól elszakítna
- szívünk nem vágyna most még találkára sem?!
Vad ellenségeinknek bocsánatot ne adjunk,
ne ringjon káröröm szívükben kéjesen.
A hűségben hiszek csak, melyet irántad érzek,
bennem csak érted ég s övez körül a hit,
de nem forrázhatom le a gaz fondorkodókat,
s nem szégyeníthetem meg az irigyeid.
Az együtt szenvedőket nem sújtja úgy a bánat,
így tehetetlenül csak kétségbe esem.
Elmentél, elszakadtunk, s nem enyhült meg a vágyam:
sebzetten ég szívem, s a szemem könnyesen.
Érted jajong a lelkem, mindegyre csak utánad,
a bánat porba sújt és nincs vigasztalás,
napjaimat hiányod festette feketére,
pedig veled az éj tűz volt és ragyogás.
Barátságod körében vidáman telt az élet,
szerelmünk a gyönyör tüzes forrása volt,
s ha a közös gyönyörnek lombját vontuk magunkhoz,
gyümölcse édesen vágyó ölünkbe hullt.
Mikor az élvek ízét ízlelgettem karodban,
lelkünk virágja dús illattal áradott.
- Ne hidd, hogy távolléted elfordította szívem,
habár a messzeség csak hűteni szokott.
Alláhra! Más után nem gyúlt lángra szenvedélyem
rajtad kívül, s hitem szünetlen benned él!
Ó hajnal villámfénye, repülj a palotába,
itasd meg azt, ki még szívből szeret s remél!
S kérdezd: van-é vajon, kit hívok gondolatban
rajta kívül: kire mindig emlékezem?
Ó napkelet fuvalma, szállj, s üdvözöld, ki szívből
köszöntene, ha itt élne vidékemen.
Vajon lesz-é a végzet segítő jóbarátunk,
bár súlyos ökle már gyakorta sújta ránk.
Alláh neveltje vagy te, pézsmából alkotott meg,
s a többi lényeket mind porból egyaránt.
Téged ezüstből öntött s aranyból tett fejedre
szikrázó koszorút, hogy műve szebb legyen;
ha a fejed lehajtod, oly tündöklő a fénye,
mintha megannyi gyöngy csillogna fejeden.
A nap volt ápolója harmatos nyoszolyáján,
de közelébe csak oly ritkán juthatott;
mintha ott raktak volna fészket orcái rétjén
- hogy díszítsék tüzes szirmát - a csillagok.
Nem bántuk, hogy a rangunk nem volt egymáshoz illő,
hiszen a szerelem nem ismer címeket. -
Ó kert, mely számtalanszor gyűjtéd tekintetünket
rózsákba, melyeket ifjúság ékített!
Ó élet, mily sokáig éltünk virágaiddal
százféle vágyban a boldogság-tengeren!
Ó élvezet, füvedben de sokszor hemperegtünk -
bársony volt köntösünk és csillogó selyem!
Nem hívlak tisztelettel, a hódolat szavával,
hisz értéked ragyog, fenn mindenek felett.
Minden lénynél különb vagy, nincs társa bájaidnak -
hogy írjalak le úgy, ahogy vagy - tégedet?
Jaj, az öröklét kertje nektárjától elűzött,
s édes forrásvize méreggé változott,
mint hogyha soha még nem öleltük volna egymást -
s boldogságunk szemét lefogták a gazok.
Két titkot őrizett a sötétség néma árnya,
míg nem terült reánk a fények hajnala.
Bennünk maradt a bánat, tiltotta bár az elménk,
s a tűrést hozta el - feledni általa.
- Hogy elváltunk, s a bánat bús könyvében lapoztunk,
utat számunkra a türelem mutatott.
Szerelmed hűs patakja nem enyhítette vágyam:
én ittam, ám megint csak megszomjaztatott.
Megigéztél: te szépség egének tiszta napja,
de nem hagyott tövist szívemben, hogy letűnt.
Nem saját szándokomból váltam meg én tetőled:
közénk sújtott rideg kezével végzetünk. -
Téged siratlak, gyöngyöt ha vet a csillogó bor,
mit észak szele hűt, s ha dalnok hangja zeng,
és sem a kancsók vére nem nyugtatja kedélyem,
sem húrok zengzete - megnyugvást nem jelent.
Őrizd meg kötelékünk, megóvom, őrzöm én is:
amennyit ő kapott, a nemes annyit ád.
Nem kerestem helyetted társat, hogy felvidítson,
s nem térít tőled el akárhány jóbarát.
Még ha felém hajolna ágyán az éji hold is,
Alláh őrizzen! az sem csábíthatna el.
Légy hűséges irántam, ne szórd bár garmadával,
elég a látomás s az emlék: égi jel.
Ha írnál egy levélkét, mily boldogságot adna,
csak közvetítené felém fehér kezed!
Alláh áldása érjen, míg csak lobog szerelmünk,
melyet elrejtek én, s mely elrejt engemet.