Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Bassára'l-Khúri
VERSEI

(Élő libanoni)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Hind és anyja

Hind kipirulva fut anyjához panaszával
- hála a váltakozó éj s nappal urának! -
s így szólal meg: Anyám, képzeld csak, a hajnal
rám tört, csókjaival borította be számat
s elröppent. Igenám, de az éjszaka árnya
odajött, és két puha fürtöt adott a hajából;
nem félt, sőt megölelt, s két csillagot ejtett
számra a végtelen ég fénylő magasából,
aztán fényeiket oldotta folyóvá,
s véle sötét tüzeket gyújtott a szememben.
- Napkelte előtt titkon kilopóztam a kertbe,
azt hittem, hogy a fák elrejtenek engem,
de a kert ezt súgta felém: "Gyönyörű kicsi kertem!" -
s akárcsak az éj, elkezdte tenni a szépet.
Vérvörös arcomat elfödtem, de hiába,
éreztem, keze melleim fele tévedt
s - rettenetes! - mire kába szemem kinyitottam,
keblemen ott ragyogott két alma remegve,
a kis fa csak állt, remegett a nagy szerelemben,
s lábam elé zizegő levelét terítette.
Úgy féltem anyám, az a nyugtalan ág a fülembe
furcsán susogott, s éreztem, a lombja lehull rám -
leszaladtam hát, hogy a tengerben felüdüljek
s - jaj nekem! - elragadott tarajával a hullám!
Simogatott, szerelemmel ölelte csípőmet,
csókolt, szorított, lihegett - ó jaj, az a tenger!
Hány büszke legényt merített örvénybe a mélye,
s habjai közt hány ifjú veszett odalent el...
Hallod anyám, hogy mennyi baj ért? Ugye hallod?
Mondd, Alláhra, mi ez? Ugye megmagyarázod?
Így szól a leány, de az anyja nevetve fogadja
- ő maga is fiatal még, bár haja őszül -
s szól: Csacsi vagy, hiszen énvelem is megesett ez,
s most újra öröm nekem az, ami néked először.


Ó, te ívelt szemöldökű!

Hajlott a szemöldököd íve,
hűs homlokodon hideg ékszer;
kérlek, ne kívánd a halálom,
kínoztad a szívem elégszer.
Ne ölj meg a kételyeiddel,
rosszat neked én sose tettem,
nézd, arcom alélt, s a könyörgés
reszket kezeimben ijedten.
Fürgébb vagy, akár a gazella,
meg nem szelídíthet az ember,
hálóba terelni se tudlak,
sem gúzsba kötözni szememmel.
Látom, figyelemre se méltatsz,
bár én vagyok éke szemednek,
egyért örülünk az örömben,
s könnyünk ugyanattól ered meg. -
Az életem elpazaroltad,
s most lelkemet is kilehelem;
tűrtem, s íme, itt a halálom
- nem küzdök a végzetem ellen.
Vigyázz, ne taszítsd el a versem,
mert büntet a súlya szavának:
futhatsz, utolérnek a rímek,
s átkot kiabálnak utánad.


Hogyan feledjem?

Hogyan feledjelek, ó tegnap árnya?
Ó ifjúság, álmod szívembe lebben!
Hogy feledjem a víg napok futását.
Hogyan feledjem?

Maj, emlékszel még arra az időre?
Apámra, hogyne élne még szívedben!
Mennyi ihlettel, hittel ittasodtunk!
Hogyan feledjem?

Nem emlékeznél már a kis patakra:
körötte száz virág pazar színekben;
s a fecskére, amely mesélt a víznek...?
Hogyan feledjem?

Nem emlékszel? Egy este Szelma eljött,
mint idegen madár, a szürkületben,
s a tűnt helyett új napsugárt fakasztott...
Hogyan feledjem?

S hogy Szulejmával mulattunk a réten,
ott voltak Hind és Szelma, mind a ketten,
virágot szedtünk hajnaltól napestig...
Hogyan feledjem?

Mikor gúnyverset olvastunk, s Szulejma
a sorokat kihúzta játszi kedvben,
s leckét adott nekem a szerelemből...
Hogyan feledjem?

S mikor a társak Szulejmát arának
mondták élcből, s én vőlegénye lettem...
Öleltük egymást, vígan lakomáztunk...
Hogyan feledjem?

Hogyan feledjem? Nőttünk, és a múltunk
olykor meg-megjelent emlékezetben,
csak szépnek s rútnak ismertük a földet...
Hogyan feledjem?

Ki hozza vissza a letűnt időket,
s ki hozza vissza Szelmát, a szerelmem,
hogy lássa: érte sorvaszt el a bánat...
Sosem felejtem.


Elég nekem ó, szívem...

Elég nekem, ó, szívem, amit viselek,
ne várj: naponta nem születik szerelem,
s ha annyi esztelen, buja mámor után
új lángra gyújtja hűlt parazsát szívemen,
csak bajra van: esetlen, akár a gyerek,
s oly szűz a könnye, hogyha sírásra fakad.
Nem minden arctól ver a szívünk hevesen
s nincs minden ajkon hév ajakunkra patak.
Ne légy mohó: a szép soha nem röpül el,
eltávozhatsz - ő itt van örökre velem...
Elengedlek most szívem, elengedem azt,
akit betölt lángjával a hű szerelem.
- Elhallgatunk, s a kis csalogány se zenél,
megérkezünk, s nem vár csobogással az ér.


Apámra, anyámra mondom!

Itass meg, apámra, anyámra, ha mondom
- nem hogy a gondom elűzd, hiszen te vagy úgyis a gondom -,
és töltsd a kupát mosolyoddal, igaz szerelemmel,
hisz alusznak a társak, s mámorító a levendulaillat;
a pitymallat mihamar tovaűzi az éjt - mire vársz még?
Jőjj, fáradjon a szánk, olvasszuk össze szívünket,
s örvendjen mivelünk, ó kedvesem, a szerelem!
Itass meg, apámra, anyámra, ha mondom
- nem hogy a gondom elűzd, hiszen te vagy úgyis a gondom -,
s énekelj, dalodat, piros ajkadat öntsed
ajakamra - a létemet érte! - talán sose látom
kis kezedet szívemen, s boldognak az arcod.
- Az ihlet népe ilyen: valahányszor
retteg a bús unalomtól,
csókjaival ébreszti fel újra, szerelmem.
Itass meg, apámra, anyámra, ha mondom
- nem hogy a gondom elűzd, hiszen te vagy úgyis a gondom -,
ajkaidat áraszd ajakamra,
tűző szemedet égesd a szemembe,
préseld ki, mi benned van, s mindazt, ami bennem,
hogy azzá légy, aki én, s mi ketten a percet
egyetlen kortyban igyuk, drágám, a kupából!
Itass meg, apámra, anyámra, ha mondom,
nem hogy a gondom elűzd, hiszen te vagy úgyis a gondom!


A szerelem fuvolája vagyok

Ó te dalos csalogánya az éjnek a zöld bokorágon,
kihez ittas csókra hajoltak a csillagok, ó te varázsos csőrű, dalolj csak!
Ó szerelem-sújtott, kit imádsz elűzött, s a sötét is elunta a hangod.
Alláh szerelemre teremte a lélek nagyszerű csókját,
a sudár nyak, az orca mögé.
Ó jobban tudom én, hogy az éneklő madaraknak
mennyi nehéz sebe csordul az ágra!
- Kérdezd szerelemnek partjaitól, hajtottak-e még olyan ágat,
mint Szulejma, avagy madarat, szebben dalolót a szívemnél?
- Valahányszor róla dalolta dalát,
csókkal fogadta, s a többi dalost tovaűzte.
Mi a dal meg a vers szent mennyegzője vagyunk,
s minket az ünneplő násznép sokasága magasztal.
A szerelem fuvolája vagyok, Alláh keze formált,
s te vagy egyetlen művem, te szerelmem.