Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Muctamid
VERSEI

(megh. 1095. Sevillai)
Molnár Imre
fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Az úton

Mentek tovább, a pompa s a dallam szállt utánuk,
mentek tovább, s a porból felhőt kavart a lábuk -
"Poros az út, amely Tangerből indul el."

A mecsetnek haladtak, esőért esdekelve;
én rab valék közöttük, nehéz bilincsbe verve -
"Hosszú az út s fehér, mely Mekinezbe ér."

Testvérek - szóltam akkor -, mért törtök ily magosra?
Nézzetek a szemembe: bánat felhője mossa;
nem elég nektek, ím, patakzó könnyeim?

Hisz nem marad utánuk meddő év, föld se száraz!
- Igaz, mondták, de könnyed, amely oly bőven árad,
sötét s véres nekünk, mint szíved, hercegünk!


Kívánság

Mint napsugár a harmatot
s a föld esőfelhőket áhít,
mint az aszály-szaggatta föld
esdi a nyár zöld fű-ruháit,
úgy vágyom én nedűd után:
ó tölts kupát, s kínálj meg engem,
mert földem szomjan tikkad el,
s a zöld lomb elhervad szívemben...


Ábránd

Hány éjen át igézett ajkának és szemének
mézédes italával, míg karcsú ujjai
oly mesterin szaladtak feszes húrján a lantnak,
hogy hangjait aranyló hárfákról angyali
kéz gyűjtögette össze a felhőknek fölötte;
mit nyújtott: a kupában az Édes bora volt,
s az égről szórta lágyan hűs fényeit a hold.


A levél

Szeretnék írni néked, itt áll munkára készen
a papiros, a nád - s én csak annyit mondhatok,
hogy déli nap hevénél forróbb a szívverésem.

Kedvesem, míg e gyatra nád meg-megáll akadva,
s ügyetlen ujjaimmal vonást vonásra von,
a könnycseppek folyója lassan alácsorogva
ír bánatos meséket megsápadt arcomon,
olvashatóan, arról, mit nincs szó mondanom.

E meddő hosszú harc és viaskodás után
ha szökhetnék tehozzád, mint illatos kehelybe
a fényes éji harmat belopja könnyeit,
ha csak egyetlen éjen, az álmot is feledve
szerethetnélek egyszer - meg is halnék utána!

A harmatos virágszál gyönyöre lenne óránk,
kedvesem, az vigyázná boldogságunk peregve,
és míg a harmat ajka borítná csókba szirmát,
a perc a szerelemnek kezes szolgája lenne,
s hideg hajnalra kelve ezt suttogná a kelyhe:
"Távozz el mindörökre."


Magány

Mióta megfosztott az élet
tetőled is, ugyan mi van még
az ég alatt, miben reméljek?

Ó bár a selymeskezű álom
vágná le sok keserves órám,
melyekben csak kínom találom!

Búcsút gyengéden, lopva vettem
szép angyalomtól: ellenemtől,
s bíbor gyönyörrel ékítettem.

Ónszürke szárnyait az álom
loppal teríti ránk, ha eljő,
s szépséget ád, mely szertefoszlik,
mint fodros víz színén a szellő...

- Ne hagyj magamra majd, ha várom
megöregedve, elcsigázva,
hogy kaput nyisson rám halálom.


Szablya

Szablyának hívják, mert kápráztató kard
ragyogja be mindkét sötét szemét.
Ó Szablya, mért ragadsz magadhoz három
fegyvert, ha az ember egyet se véd.
Te Szablya, dobd el kezedből a kardot.

E pengékkel - amelyekre hüvelyként
bűvös pilla s bágyadt szemhéj terül -
kötöz fogollyá csábos ragyogása,
ha pillantása ér véletlenül.
De ha szemét szemérmesen lehunyja,
láz ver ki, borzongás fut át, heves,
hisz míg a többi kard kivonva éles,
ez hüvelyben is halálra sebez.


A szépséges lovag

Hogy páncélban feszülve lebocsájtád
sisakod fátyolként, védelmezőn,
mely szépséged a naptól eltakarta,
s rohamra indultál a harcmezőn,

azt hittük, hogy nemes orcád a déli
napnak sugára, mit árnyba borít
váratlan egy sötét borostyánfelhő,
hogy ezzel is enyhítse fényeit.


A szépség holdja

Ott állt büszkén, kecsesen, karcsún az alakja,
elfátyolozva a nap korongját arcom elől.
Ó bár maradna meg így szépsége örökre,
elfátyolozva a sors kegyetlenségeitől.

Úgy állt ott, mint aki olvas gondolatomban:
holdként az isteni báj bűvös körébe hajolt,
hiszen a nap tüzeit nem bírja le semmi,
csupán sápadt sugarak ezüstjét hintve - a hold.


Éjjel a folyónál

Ó vidám örömök mézédes éjszakája,
mit a kígyó-folyó partján tölték a lány
karjai közt, kinek szikrázó karkötője
kígyóként fonta át ívét a csuklaján!

Lefejté köntösét, szememnek látni hagyta
lágyan ringó fehér testének vonalát.
Ekkor tárt kelyhet a harmat előtt a rózsa,
és ó, előttem e leggyönyörűbb virág.


Könnyek

Sirassatok, barátok, engem, kit elraboltak,
büszke nyomát nevemnek ott hagytam az időben;
sírjatok palotáim, oroszlánok, s az ifjú
gazellák tűzszemének omoljon könnye bőven,
hisz a csillagos ég is engem sirat, s hideg
felhői lebocsátják sötét függönyüket.

Sírj Váhid s Záhi vára, a tornyod is sirasson,
mert nem tér vissza többé, ki elszakadt honától;
a föld minden folyója, a harmat égi cseppje
Mútamidért zokogjon, s a hulló nyári zápor
mely gyöngyét szórta rája, legyen vad tengerár,
melyben a hab homokkal hullámként zengve száll.


Ne hajszolj földi kincset...

Ne hajszolj földi kincset mohón, vakultan itt,
mert az aranybrokátok s a lágy selyem alatt
hitvány daróc lapul meg, vásári rongyszalag;
hallgass rám, hisz te is csak megvénülsz, Mútamid.

Kik azt hittük: a hetyke, álomszép ifjúság
szablyájának vasába rozsda hiába rág,
s hogy víz fakad a kőből, s a pusztában virág,
- megértjük mind e titkos világ rejtélyeit,
ha majd a por fejünkre örök lepelt terít.