Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Antara Ibn Saddád
VERSE

(megh. VII. sz. elején)
Jékely Zoltán fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Dicsőség az erőnek...

Dicsőség az erőnek és a mindentudásnak!
Mert elnéző a szívem ahhoz, ki sose sért meg,
de mardosó gonoszba gonoszságom belémar,
s harapásom keserves, akárcsak a beléndek!...
Szürcsöltem bort, midőn a nap heve rekkenő volt,
szürcsöltem én kupából, mely fényes volt, s aranyló.
A bor sárgára festé, s vízszintesen csíkozta,
s mellette állt a szűrős, borított szájú kancsó.
Az is igaz, ha ittam, a vagyonom reáment,
de fösvénységnek árnya még sohasem esett rám;
mihelyt kijózanodtam, fizettem bőkezűen,
pazar nagylelkűségem, úgy vélem, ismered tán...
Nem egy szépasszony férjét hagyám ott földre sújtva,
tüdeje úgy fütyült, mint nyúlszájúak szokása.
Bizony, kezem se volt rest könyörtelen döfésre,
s bíborszínben patakzott a nyílt seb vérsugára.
Nem kérdezted, ó Málik lánya, erről a népet?
Ha mit se tudsz felőlem, tudatlanhoz, temelléd
nyergéből le se szállok száguldozó lovamnak,
- széles szügyű, a bőrét páncélosok sebezték,
van úgy, hogy szembefordul vágással és döféssel,
ám nyilak záporától hátrál-farol kevélyen -
ki látta harcainkat, elmondja, mint verekszem,
s hogy az osztozkodáson kevéssel is beérem.
A bátrak is remegve állnak velem viadalra,
futást e szív nem ösmer, sem maga-megadását.
Kezem bőséggel osztja, szapora, gyors ütését,
s keményen igazítja az edzett, hosszú dárdát,
bőszáju sebet ütvén, amelynek buzogása
odacsalja a kóbor éji vadat seregben...
Bundáját felhasítám dárdám hosszú nyelével,
mert lám, vasam hegyének ő sem volt sérthetetlen.
Majd otthagyám a testét prédájául vadaknak,
s azok feje búbjától sarkáig összetépték;
karddal bő páncélinge nyílását is kitártam,
holott nem titkolá el gyáván e hős kilétét:
ügyes szerencsejátszó, vidáman élt telenként,
csapszékben dáridózott, s szidhatta őt akárhány
tékoz voltáért; ámde tölgyet takart ruhája,
nem volt akárki: cserzett sarút viselt a lábán.
De megpillantva engem, midőn reárohantam,
zápfogait mutatta, rémülten s nem nevetve.
Lándzsámat beledöftem, majd indiai karddal,
tiszta-vasú szablyámmal megállék ott felette.
S megnéztem reggel is még, midőn tűzött a nap már:
fejét s kezét aludt vér kékes zománca fedte.
--------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------
Jóságomért, mint hallom, Amr nem valami hálás,
pedig a hálátlanság a jóltevőre gazság.
Bátyám adott szavára számítottam a reggel,
midőn a nyúlszívűek a szájuk tátogatták
a halál legelőjén, melynek tömkelegére
hős nép nem panaszolhat, ha duzzog is magában;...
Nyílak zápora hullt rám, de tőlük mégse féltem,
ámbátor megszorultam, s hogy baj van, látva-láttam.
Támadtak seregestül, szóval bíztatva egymást,
majd utamat elállván nem kis dühvel kiálták:
"Oh, Antara, belásd már: lovadnak körülötte,
mint kút körül a gyűrű, oly sűrűek a dárdák!"
Rugaszkodott közöttük lovam erős szügyével,
nyakával nyomakodva, míg inget vérből öltött;
melle dárdaütéstől vonagla, majd leomlott,
s elfojtott nyerítéssel nézett rám, szinte hörgött.
Zokogott volna, tudván, miről van szó, bizonnyal,
s ha tudna ló beszélni, megszólalt volna már ott;
de a lovak mogorván tiporják a porondot,
ha nyírott paripák, ha bozontos dromedárok.
Ámde erőt adott és vigasztalt nagy bajomban
hangja lovasainknak: "Támadj, Antara, támadj!
Mert hű, kezes tevéink majd odamenekítnek
parancsodat követve, ahova hív a vágyad!"
S én erre: "Mindhiába, tudjátok már - feleltem -,
Bágidh népének oly sok dárdája áll közöttünk,
s a háború, amelybe ártatlan keveredtem."
Féltem, hogy itt a végem, nem fordul a szerencse
javamra, és Damadham cudar fiai ellen,
kik becsméreltek engem méltatlanul, s a vérem
kívánják, bár a harcot vélük sosem kerestem.
Lássuk hát! Ámde addig közülük nem is egynek
hagyom prédára testét sasnak, sánta ebeknek!