Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Szaíd Akl
VERSEI

(Élő libanoni)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Kedvesem palotája

Éjente neked tündérpalotát
rakok, gyönyörűbbet, mint a csodák.

Tengernyi smaragdból vert alapon
gyémánt-kavicsokból összerakom.

Színe: szemeidnek tenger-ege
s vadon haragos-zöld rengetege.

A lelkem e kastély: kis kezeid
egy mozdulatára megjelenik,

s meghallva megejtő énekedet,
száll, mint aki bortól részegedett,

s követve a hűs fények fonalát,
két húnytszemű csillagon suhan át -

a perc pereg: űzi előre vakon,
keresztül a hulló csillagokon.

*
Túl-túl az idő ringó körein,
túl a sugarak fény-tengerein

áll egy kupolás, fényes palota:
vággyal teli éj álmodta oda.

Kertjében a lombok annyi gyönyört
őriznek, akár dús magvat a föld.

Napként kacagó virág-remekek
várják megadó tekintetedet.

- Talán csak eléri egyszer az út
kastélyom: e mámorban ragyogót...

*
Ha egyszer ezüstös csend-fonalon
szívedre talál a bús unalom,

s emlékeid alját megmatatod:
a dombot, a zengő kis patakot,

hívj engem! Egyetlen szó ereje
szívem üde vérrel tölti tele!

- Itt áll palotád a régi helyen,
itt ég szívemen a hű szerelem,

jőjj hát ide, jőjj, meglásd, a Tejút
sző majd fölibéd csillag-koszorút,

s a végtelen ég kellős közepén
néked kegyes oltárt állítok én. -

Minden csak azért van, hogy te örülj,
szedj csillagokat játékszeredül;

a föld, a világ érted kavarog,
de csendbe merül, ha te úgy akarod.


A fülemüle éneke

Fülemülém, szerelmes énekeddel
meglágyítottad sziklák kőszívét,

az erdő meghajolt s virágkosárral
fordult feléd elbűvölten a rét,

egymás karjába simultak a dombok,
megrészegedve kérdezték: Mi ez?

Honnan e bűbáj? - És te ezt felelted:
Két szemből, mely oly tiszta, szűzies.


Ki vagy te?

Gyengéd s baljós a láng, amely szemedben ég,
akár a hold, mikor fényét árasztja szét,

s a patakpart felé nyújtózik, felnevet
az ágakon, s elé simulnak a kövek.

Talán ha két szemed híven reá figyel,
fellobban, és a fényt fátylába rejti el...

Fénye oly kedvesen játszik veled, mikor
megfordulsz hirtelen, mint egy virágcsokor;

vadrózsák s jázminok szagával tölt az est,
hogy ritka illatuk örökre megszeresd.

Vajon ki vagy te, mondd, kérdezlek tégedet,
mondd meg, a sors szemed mélyén mit rejteget?

Mely démon álma és mely dalnok hangja szól,
hogy oly varázsosan rezdül meg rá a húr?

*
Szempillád csillagok fényszála szőtte át,
rezgése - mintha az öröklét várna rád.

Tiéd a szép tavasz és nem te az övé,
az boldog, hogyha fényt szórhat hajad köré.

Vágyam, még mielőtt megvallottam neked,
már ittassá tevé a vad reményeket,

a képzelt csókot, a titokzatos gyönyört
s a sóvárgás hevét, amely keblemre tört,

s mikor látták: szemed a hold felé tekint,
a visszhang, hír, mese így keltek szóra mind:

"Nézzük mi is!" - Legott a harmat tiszta lett,
leszállt az árny s letűnt a fény a hegy megett.

*
Pillantásod ereszd csak szabadjára s ím:
a földdel elröpül virágok szárnyain,

s amíg a vén idő megvívja versenyét
szempillád tűivel, újjá fakad a lét.


Üdvözlet

Ó városom igaz gyönyörűsége,
a föld is felderült, hogy lábad érte,

ahol mentél, liljom fakadt a pusztán,
és dombjait befedte a borostyán.

Még a tövist is szégyenpír gyötörte,
mert nincs virágja, hogy magára öltse.

*
Ó bodzafa, imbolygó ágaid fogd
jól össze, és közéjük rejtsd a titkod!

Márványba vési termeted igéző
báját a napfény. e művészi véső.

Bimbós liliom, sima alabástrom
fehérlik át a pillekönnyű fátylon?

Jaj, illatod szívem szorítja szinte
- ó édes álom, szállj a szemeimre!

*
Mért tört a poklok forrósága rám,
mért vágyom ívelt szempillád után?

Halld meg, miről jajong e fájdalom,
szebb ének ez, mint bármelyik dalom;

s ha mondod: "Arról énekelj nekem,
mi túl van minden földi képzeten",

a pusztaságnak szárnyakat adok,
a folyónak meg virágillatot,

s ha kell, akár letépem én az ég
sugárzó nappal ékes köntösét.

*
Szemhéjaid két lágyan meghajolt
boltíve legyen felettem a hold,

harmattal ékes rózsából legyen
csodálatos dísz szerény öveden,

hogy díszedben, mint szentelt könyvlapot,
imádjanak a buzgó fellahok.

A vágy gyönyörbe révült éjjelén
aranyhajadból fonj utat elém,

utat, melyen a messzi csillagok
határtalan ködébe juthatok.

Csak ints felém: az élet int nekem,
s velünk iramlik át a mennyeken,

egy áldó kéz rezdül az űrön át -
s megérezzük az Úr akaratát.